2011. szeptember 2.

Mispál Attila

Hálás feladat és nagy élvezet ilyen emberekről készíteni filmet, akik

  1. több évtizedes „színpadi”, előadói tapasztalatuk révén rég levetkezték minden kamera előtti gátlásukat
  2. életkorukból és munkásságuk jellegéből adódóan minden mondatuk és megnyilvánulásuk őszinte
  3. állandóan történik velük valami, életük csaknem minden pillanata rögzíthető, érdekes akció.

Az is ritkaság, hogy egy kiállítás szerves részévé válik a készítése-szervezése közben forgatott dokumentumfilm. Újabb – akár példaértékűnek is nevezhető - felület áll így elő, melyen az elkészült anyag egy része még több nézőhöz juthat el (akiket ráadásul valóban érdekel is). Filmkészítőként tehát igazán elégedett lehetek az idei nyári munkámmal.

Pillanatnyilag a legfőbb kérdés számomra, mennyire lesz teljessé írható a Bizottság-történet a kameránkkal. Sikerül-e megnyernünk egy-egy interjúra Bródy Jánost, Wilpert Imrét és mindenek előtt Bernáth(y) Sándort, akik az együttes életének kitüntetett pontjain voltak az események tanúi-mozgatói. Kérdésemre a választ az érdeklődők (s jómagam is) a tévé-változat októberi bemutatójából tudhatják meg a Duna TV műsorát figyelve. Bán Mari, a második dobos, a hét folyamán végre előkerült. Épp a vágott anyagot szemléltük közösen, amikor megcsörrent Kokó telefonja, és az addig elveszettnek vélt szereplő magától bejelentkezett.

Az eddigi legemlékezetesebb pillanat pár napja Monoron adódott, amikor Wahorn András szembesült a Bizottság-tagok kiöntött bronzszobrainak öntési hibáival. A kezdeti elkeseredést alkotói örömmé változtatta a felismerés: az előállítói tökéletlenségek jelentésessé váltak. A rosszul megválasztott alapanyag miatt Johnny, a gitáros alakja aranyszínűen ragyog – jó ez így, hisz ő már meghalt! -, Wahorn szobrát több ponton lyukak járják át, Öcsi szintetizátora a gravitációval ellenkezve a levegőben lebeg, Laca jobb válla súlyosan deformálódott jelezvén, mekkora súlyt cipelt koncert közben a vállán a szövegíró-énekes. Az ábrázolás mindenkori mágiáját láthattuk működés közben.

Budapest, 2011. szeptember 2.                           Mispál Attila, a dokumentumfilm rendezője


2011. augusztus 31.

Gulyás Gábor

Kornissék Naplója jutott eszembe, amikor elvállaltam, hogy megírom ennek a blognak az első bejegyzését. Annyira azért nem vagyok ambiciózus, hogy azt gondoljam, a mi kis vállalkozásunk bármilyen szempontból is képes legyen megidézni azt a nagyszabású perspektívát, amit annak idején Petriék oly magától értetődő módon teremtettek meg a kádárizmus kisszerű világában, de a témánk – az Esterházy által kis magyar pornográfiaként aposztrofált rettentő provincializmus – végtére is azonos, s a műfaj úgyszintén erősen rokon. Sokan dolgozunk a kiállításon, s ahogy közeleg a megnyitó, egyre több feszültség és egyre több öröm társul a munkához – érzelmileg terhelt időszak ez. Ma reggel hozzákezdtünk annak a teremnek az installálásához, amelyik a nyolcvanas évek képzőművészeti kontextusát mutatja be. Sokkoló élmény. Tudtam persze, hogy nem lehet reprezentatív (az egy külön nagy kiállítás lenne), de mégis rossz azzal szembesülni, hogy ki mindenki marad ki. Az első terv az volt, hogy a Vajda Lajos Stúdió legyen itt, de a Készman Józsival folytatott beszélgetések eredményeként mindkettőnk számára világossá vált, hogy az túl szűk lenne. Erdély Miklóst például nem akartuk kihagyni, El Kazovszkijt sem, pedig nyilvánvaló, hogy művészeti-esztétikai szempontból ők máshonnét indultak és máshová jutottak, mint Laca vagy Öcsi. De a hetvenes-nyolcvanas évek magyar képzőművészete aligha gondolható el nélkülük – ők rögzítették a kontextust, amelyre most sem tudunk nem visszautalni. Hiába áll hozzám sokkal közelebb – például – Bukta vagy Roskó (tőlük is lesz mű persze), hiába tudom, hogy az egykori Bizottság-tagok képzőművészeti törekvéseit az itt kiállítottak közül a legtöbben egyáltalán nem befolyásolták, ha a kontextust akarjuk felvillantani – és valami ilyesmit szeretnénk – tágabb körben kell gondolkodnunk (miközben minderre egy szűk termet hagytunk).